Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris)

Nem szoktam megnézni, hogy az adott filmet ki rendezte, mert ez engem nem igazán érdekel. Talán Woody Allen az egyetlen rendező, akinek a filmjeit sz ő neve miatt nézem meg és eddig nem okozott csalódást. Amikor kijött ez a film, akkor tudta, hogy nekem minél hamarabb meg kell néznem, annak ellenére, hogy a történet nem csigázott fel.

A film egy íróról szól (Owen Wilson), aki a menyasszonyával (Rachel McAdams) és a nő családjával Párizsba utazik. Egyik este éjfélkor megjelenik egy kocsi és a főhősünket az 1920-as évek Párizsába röpíti. Az akkori nagy művészekkel és a példaképével együtt iszogat, bulizik. Az utazás aztán mindennap megismétlődik, süt odáig fajul, hogy a férfi nem akart visszamenni Amerikába. Találkozik többet között Hemingway-jel, Salvador Dalival, Picassoval és a szeretőjével (Marion Cotillard).

A film közben elgondolkoztam, hogy milyen lehet találkozni ezekkel a jelentős művészekkel, akikről csak az iskolában tanulunk. Gil is rácsodálkozott erre és ebből több humoros jelenet is kerekedett. A film, mint minden Allen film tanulságos. Kiderül, hogy Picasso szeretője is egy másik korban szeretne élni, ő egy előző kort tart aranykornak. Azt hiszem ez így van mióta világ a világ. Mindig az általunk aranykornak gondolt korban szeretnénk élni, mert azt gondoljuk, hogy az jobb volt.

Nem jártam még Párizsban, de a film elején látott tájképek alapján egyszer nagyon szeretnék eljutni oda. A film eleje még a város népszerűsítésére is jó lenne (persze erre Párizsnak nincs szüksége), mert csodálatos, ahogyan bemutatja a várost.

A filmhez szükség van elrugaszkodásra a valóságtól, mert elég meseszerű. Akinek nincs meg erre a fogékonysága, az nem fogja élvezni a filmet. Bátran ajánlom azonban mindenkinek, különösen akik szeretik Woody Allent és más filmjeit.

Értékelés: 10/10